A kisnővérek és a gyógyító figyelem

Zötyög alattam az ózdi busz: végigszáguldunk az M3-ason, Hatvantól pedig csorgunk – felfelé. Faluról falura, megyéről megyére, völgyről hegyre, a Mátrából a Bükkbe. Hosszú az út a Puskás Arénától Arlóig, pláne hogy érzetre olyan, mintha egy egész világ szorult volna a főváros és a borsodi cigány szegregátum közé. Mindenesetre a szerpentinutakon van időm lélekben is felkészülni. A természeti táj egyre vadregényesebb, az épített környezet egyre szegényebb és romosabb, a szívem mégis egyre emelkedettebb.

„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés” – ezzel a szentírási részlettel érkezem meg a sokkal valóságosabb valóságba. Az út egyik oldalán rálátni a putriszerű portákra, a szürke és sáros szegénységre, a másik oldalon lélegzetelállító fenyvesek magasodnak. A rádióból, amit a sofőr hallgat, szinte észrevétlenül bekúszik a fülembe tinikorom egy dallama, és csak suhanunk ebben a szürreális időn túliságban a senki földjén.

Egyszerűség, alázat, szegénység

Kereken harminc éve, 1994-ben jelent meg a Szent Ferenc Kisnővérei Arlón, és a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei település azóta is a közösség egyik meghatározó helyszíne. Hozzájuk igyekszem. Arló az ország egyik legszegényebb községe, a lakosság közel kétharmada él szegregátumnak minősíthető területeken – vagy ahogy a helyiek ismerik, Kisfaluban és Csahón –, ez több mint kétezer főt jelent.

Buszról le, séta tovább a főutcán, rövid keresgélés után az elém érkező Judit nővér integet egy kocsiból. Barna, Szent Ferenc-i habitust visel, amely az egyszerűség, alázat és szegénység evangéliumi eszményét tükrözi. Illeszkedik a tájba – nemcsak a ruha, Judit nővér egész lénye is. Egyszerű, természetes szépség és jókedv árad belőle, olyan erővel, hogy az ember szinte vágyakozni kezd az életszentségnek erre az útjára. A fején viselt kék fátyol arról árulkodik, hogy már örökfogadalmasként él a ferences rendben.

A helyszínünk nem a rendház, hanem az Elfogadlak Alapítvány székháza, a Befogad-lak, ahol a nővérek szolgálatuk egy részét végzik a hátrányos helyzetű gyerekekkel. A misszió nem más, mint „társául szegődni a szegényeknek, a kitaszítottaknak, a méltóságukban sérülteknek a kiengesztelődés és az igazságosság küldetésének jegyében”. Az Elfogadlak Alapítvány imatermében telepszünk le, ő a zongorához ül és játszani kezd, mondván, érkezzek meg nyugodtan lélekben is. Ott is kezdünk el beszélgetni: az egyik falon egy méretes San Damianó-i kereszt függ, amit az egyik fiatal rajzolt, a másik falról Pio atya tekint le ránk.

Judit nővér elmeséli, hogy fiatal rendről van szó, a rendszerváltás után alakult, és az Egri Főegyházmegye fogadta be a nővéreket. A közösség különlegességét a karizmatikus megújulás szellemisége adta, a Szentlélektől ihletett, közös dicsőítések jellemezték az életüket. „A közösség nemcsak nővérekből áll, vannak férfi tagjai is, ők a Szent Ferenc Kistestvérei. Sőt, kezdetben családok is részesei voltak az alapító által elképzelt »az egyház kicsiben« ideának.”

A ferences kisnővérek az Egri Főegyházmegye három településén, Arlón, Bükkszentkereszten és Miskolcon tevékenykednek, mindegyik rendháznak különböző szolgálati területe van. Arlón leginkább a szegények felkarolása és megsegítése, valamint a helyi családok gyermekeinek tanulmányi támogatása áll a fókuszban, Bükkszentkereszten többek között lelkigyakorlatokat tartanak és falupasztorációt végeznek, Miskolcon pedig az Imádság Házát működtetik.

A nővérek szolgálata sokszínű, az alapítványvezetéstől a templomi teendőkön, az idősgondozáson, a hospice-feladatok ellátásán, a kórházi lelkigondozáson és az iskolalelkészségen át az elhagyott csecsemőkkel való foglalkozásig terjed. „Rendünk érdekessége, hogy a tagjaink különféle hivatási területekről érkeznek, és a Szentlélek irányításával igyekszünk mindenkinek megtalálni a megfelelő szolgálati területet” – magyarázza Judit nővér. Ő négy társával az arlói rendházban él, a másik két helyszínen pedig hat-hat nővér teljesít szolgálatot. „Bár a fogadtatás kezdetben vegyes volt, ma már jó kapcsolatot ápolunk a helyi önkormányzattal, az iskolákkal és más intézményekkel. Együtt dolgozunk a jezsuitákkal, akik Arlón a Felzárkózó települések programban teljesítenek missziót” – jegyzi meg.

Vendéglátóm felidézi, hogy 

Akkoriban a környéken súlyos szegénység uralkodott a gyárbezárások miatt, így a nővérek eleinte a rászorulók alapvető szükségleteiről igyekeztek gondoskodni, csak utána nyílt lehetőség a lelki támogatásukra is összpontosítani. Az eltelt három évtized alatt szolgálatuk fókusza elmozdult: ma már inkább a hosszú távú megoldásokkal, tanulásban való segítségnyújtással és ösztöndíjprogramokkal igyekeznek támogatni a helyiek önállóvá válását.

Kölcsönös megajándékozottság

A kisnővérek jelenleg kilencven, többségében roma gyerekkel és fiatallal foglalkoznak. Persze nem egy időben, mindennek megvan a maga rendje, be van osztva, melyik korosztály mikor jön a foglalkozásokra, így mindenkinek jut elég figyelem és gondoskodás. Az alsó tagozatosok az iskolai órák után érkeznek, és azon túl, hogy segítséget kapnak a házi feladat elvégzéséhez, szabadidős tevékenység és közös játék vár rájuk. A nagyobb gyerekek többnyire délutáni foglalkozásokon vesznek részt, ezek között játék, sport és készségfejlesztő programok szerepelnek. „Havonta egyszer pedig úgynevezett befogadlakos szombatot tartunk, ahová önkénteseket szoktunk hívni, ők ilyenkor együtt játszanak, kirándulnak a gyerekekkel. Amelyik családban sok testvér van, ott természetes, hogy egy gyerekre kevesebb figyelem jut. Így aztán 

 – hangsúlyozza Judit nővér. Mint mondja, nem csupán adnak, hanem kapnak is egy-egy ilyen alkalom során, hiszen nemcsak a gyerekek, hanem az önkéntesek is rengeteg élménnyel és érzelemmel gazdagodnak. „Ez kölcsönös megajándékozottság” – fogalmaz, és ezek a szavak még sokáig visszhangoznak bennem.

Arlón sok család jövedelme külföldi munkára, napszámos-tevékenységre vagy közfoglalkoztatásra épül, emiatt a megélhetés kiszámíthatatlan, ilyen feltételek mellett nehéz tervezni, félretenni. Az általános iskola tanulóinak kilencvenkilenc százaléka cigány származású, és noha már vannak jó példák is, a fiatalok körében még mindig ritka a továbbtanulás. Ennek az az oka, hogy nem minden család érzi igazán az oktatás értékét, a lányok esetében például sokan inkább azt tartják fontosnak, hogy fiatalon párt találjanak vagy otthon segítsenek a háztartásban. „Nyolcadik osztály után a cigány lányok általában családot alapítanak, s ha ez kitolódik, szomorkodnak, hogy pártában maradnak. Ehhez kapcsolódik az én szomorúságom is, ugyanis sajnos itt nem jellemző, hogy a férfiak szépen bánnak a nőkkel. Bevallom, én nem szívesen lennék itt háztartásbeli” – írja körül a helyzetet Judit nővér. Azt is elárulja, hogy a fiúk körében a legjellemzőbb szakma a hegesztő, a legáhítottabb pedig a rendőr.

A térségben súlyos probléma a droghasználat, a szerekhez az interneten is könnyen hozzá lehet jutni. Judit nővér felidézi: egy fiatal fiút a családja tiltakozása ellenére juttatta be elvonóra, szó szerint szöktetni kellett, mert nem akarták elengedni otthonról.

Természetesen akadnak olyan fiatalok is, akiknek a példája motivációt jelenthet a kisebbek számára; került már ki műszaki szakember, tanár és katolikus pap is a fiatalok közül, hála az alapítvány áldozatos munkájának. Jövőre lesz tíz éve, hogy Judit nővér az arlói házban szolgál, így már folyamataiban is lát jelenségeket, például azt, hogy 

Példaként említi az egyik ifjúsági csoport tagját, aki évek óta dolgozik a gyárban, a fizetéséből kocsit vett, és nemsokára családot alapít. Bár nem a tanult szakmájában dolgozik, a rendszeres munka megtanította neki a felelősségvállalást és a beilleszkedést.

A továbbtanuló ösztöndíjas gyerekek is az alapítvány sikerét jelzik. Ők rendszerint olyan családból érkeznek, ahol az alapítvány munkája révén vált fontossá a tanulás és a becsületes életvitel. „Gondolta volna, hogy egyszer rendes ember lesz belőlem?” – idéz fel az egyik fiatallal folytatott szívmelengető beszélgetésből egy kérdést Judit nővér. „Sokukra nagyon büszke vagyok, mert látom, honnan indultak és hová jutottunk el közösen. Például volt olyan szerhasználó fiatal, aki azt mondta, hogy mindenképpen le akarja tenni a drogot, mert azt szeretné, hogy a gyereke majd felnézzen rá” – emlékszik vissza.

A helyi lakosságra jellemző problémák megoldásában a kisnővérek szerint a hit és az erkölcsi alapértékek közvetítése kulcsfontosságú. Ima­alkalmak, karizmatikus találkozók és keresztény értékrendű filmek vetítése révén igyekeznek a fiatalok lelkét megérinteni, és olyan példákat mutatni nekik, amik reményt és motivációt adhatnak nekik. Egy-egy ilyen alkalom során Isten érintése sok fiatalnak olyan élményt nyújtott, amely aztán elindította őt az önreflexió és a változás útján. „Miután megérintette őket Isten, elkezdtek érdeklődni, hogy ez mi volt, és ki is ez pontosan. Ezekből  mély beszélgetések tudnak kialakulni. Még soha, de soha nem kellett az Istenben csalatkoznom. Akárhányszor nehezebb életkörülmények közül vittem gyerekeket és fiatalokat bárhová, az Isten mindig megérintette őket” – állítja Judit nővér.

Bekukkantunk az alapítványi ház tornatermébe is, ahol a bordásfal felett színes, nagy betűk hirdetik: „amit akarsz, hogy veled tegyenek, azt tedd a másikkal”. Ennek kapcsán a nővér elmeséli, hogy sok gyerek sajnos azt szokta meg az utcán, hogy a gyengébbet nyugodtan bánthatja, az öreget megdobálhatja kővel, bárkit leköphet, bárkibe belerúghat. „Ha mi itt a nevelőmunkánkkal csak annyit elérünk a gyerekeknél, hogy megtanulják azt, nem bántom a másikat, akkor már megérte. Szeretnénk, hogy megtapasztalják, itt olyan közegben vannak, ahol se őket nem bántják, se ők nem bánthatnak másokat. És talán akkor ezt a tapasztalatot viszik tovább.” 

„Magvetés” – mosolyodik el Judit nővér. Hozzáfűzi: a cél, hogy a sok gondoskodás és odafigyelés hosszú távon hozzon változást. A magokat már sokak életében elvetették, olyan alapot képezve, ami segítheti őket az életük nehéz pillanataiban.

Közben elmúlt kettő óra, megérkeztek a gyerekek, így Judit nővérrel átmegyünk a hátsó szobába, amely zsúfolásig tele van játékokkal: társasok, könyvek, színezők, plüssök mindenütt. Janka nővér és két helyi segítő foglalkozik a gyerekekkel. A segítők az itt élő nővérek kezei alól kerültek ki. Bele is vetem magam a sűrűjébe, megkérdezem a gyerekeket, leülhetek-e közéjük színezni. Szívesen fogadnak, láthatóan nagyon örülnek, és Rikárdó – egy gesztenyeszín szemű másodikos kisfiú – egyből a kezembe nyom egy mikulásos kifestőt. Kérdezgetem őket családról, suliról, testvérekről, tervekről, ők pedig engem arról, hogy honnan jöttem, és maradok-e velük a héten. Megtudom, hogy Lili kisgyermekgondozó szeretne lenni, Rikárdó pedig hegesztő, mint a bátyja, Norbi. Katarina még pici, egyelőre nem tudja, mi szeretne lenni, ő inkább hat testvéréről mesél lelkesen. Én már a második rénszarvast színezem, a lányok pedig már a hajamat fonogatják – nincsenek felesleges körök vagy szégyenlősködés, érezhetően éhezik és szomjazzák a figyelmet.

Sok arlói családban egyhangúan telik a karácsony: többnyire evésből, majd italozásból áll. A Befogad-lakban megtapasztalt együttlétek azonban mélyebb megélést nyújtanak a fiataloknak. Az ajándékok, a közös karácsonyfa-díszítés, az énekek és imádságok segítségével a gyerekek megismerhetik a karácsony lelki jelentőségét és Jézus születésének szegényes, de szeretetteljes körülményeit is.

A kis szobában egyszerre nagy nyüzsgés támad, ugyanis Janka nővér elkezdi kiosztani a közös betlehemezés szövegrészeit a gyerekek között, akik izgatottan mutogatják egymásnak, melyikük lesz a pásztor, az angyal és a mesélő. A közös karácsonyozáson általában hálaadással egybekötve felidézik az elmúlt esztendő eseményeit, és a nővérektől közös fotókat is kapnak ajándéka, amik ezeket a fontos pillanatokat örökítik meg. Judit nővér elmondása szerint az előhívott képeknek általában hatalmas sikerük van.

Minden imádkozó ember segít

Az aktív szolgálat és az ezzel járó tengernyi feladat ellenére érdemes megemlíteni, hogy a Szent Ferenc Kis­nővérei szemlélődő szerzetesrend is, így a nővérek életében rendkívüli fontossággal bírnak a személyes és közösségi imaalkalmak. Emellett pedig az úgynevezett csendes napok és a lelkigyakorlatok is lehetőséget adnak a feltöltődésre. Judit nővér részt vesz az Imádság háza kezdeményezésben is, amelyben dicsőítésközvetítéseket szerveznek. Ezek az alkalmak bárki számára elérhetők, lehetőséget adnak az élő imaélményekbe való bekapcsolódásra.

A nehéz terepen végzett munka lelkileg és szellemileg is megterhelő, hiszen a nővérek nap mint nap olyan súlyú problémákkal szembesülnek, mint a drogfüggőség, az uzsora vagy a családon belüli erőszak. Judit nővért arról is faggatom, hogy milyen úton-módon lehet támogatni, segíteni a munkájukat. „Az alapítvány számára a lelki támogatás, különösen az értünk szóló imádság rendkívüli erőforrást jelent. Minden imádkozó ember vagy közösség hatalmas segítség. Szívesen fogadunk önkénteseket is, akik alkalmanként időt és energiát áldoznának a gyerekekkel való foglalkozásra például a táborainkban” – feleli a nővér.

Az alapítvány fenntartása természetesen jelentős anyagi erőforrásokat is igényel, különösen olyan területeken, amelyekre nehéz pályázati vagy egyéb forrást találni, ilyen például a rezsi, az utazások és a járművek fenntartása. A nővérek szívesen fogadnak akár eseti, meghatározott célra szánt anyagi támogatást, akár rendszeres pénzbeli adományokat is, hiszen sok gyerek nem kap elegendő ételt otthon, a lakhelyén nincs megfelelő fűtés; a kis összegű havi adományok stabil alapot jelentenek az alapítványnak a tervezés során. Judit nővér szívfájdalma, hogy a nővérek rengeteg szerepet kénytelenek egyszerre betölteni – legyen az pályázatírás, forrásszerzés, adminisztratív és marketingmunka, karbantartói vagy épp kríziskezelő feladat –, ami gyakran elvonja őket a közvetlen evangelizációtól, ezért a humán erőforrás területén is szívesen fogadnak felajánlásokat.

Időközben elkészül a színező, a buszom nemsokára indul hazafelé, elköszönök a gyerekektől és a segítőktől. Ahogy sétálok az ereszkedő szürkületben, egy szelíd, ám határozott belső hang a tudtomra adja: eszembe ne jusson többé elégedetlenkedni. A buszmegállóban várakozva még elszalad mellettem Rikárdó, és széles mosollyal, kalimpálva integet, én pedig már tudom, hogy egy jövőbeli szombaton egészen biztosan találkozunk még. Csordultig van a szívem. Így indulok haza.

Nyitókép és képek: Ficsor Márton